A Magyar Légierőben az utolsó MiG-23MF harci
felszállására, 1996.december 4.-én került sor.
A repülőgép-vezető fülkében Perjési Zoltán
százados ült. Feladata a következő volt: HVHT-75/70
Honi Vadászrepülők Harckiképzési Terve
(1975-ben adták ki)
Manőverező légi cél elfogása mellső fél
légtérből, közepes magasságon, 3000 méter tetővel.
Néhány hete született meg Perjési Zoltán
alezredes tollából, a következő visszaemlékezés.
Keserédes emlékeket őrzök magamban a „Kajláról”.
Keserűt, mert nehéz a szerelmet elviselni az utolsónak tudott randevún,
s édeset, mert borzongató melegséget érzek, ha arra gondolok, hogy
megadatott és a részese lehettem.
Előre tudtam, hogy ez lesz az utolsó harci felszállás a típuson
és azután pont kerül a magyar repülés egy piciny fejezetének végére.
Felelősséget éreztem, mert a 23-as típus magyarországi története
elsősorban
nem egy harci technika hadrendi szolgálatáról
szólt,
hanem arról az odaadó és gyakran önfeláldozó
szeretetről,
amit az üzemeltető műszakiak és a pilóták
tanúsítottak iránta.
Szerettem volna ehhez méltó, tisztelgő
befejezést: „...csak pontosan, szépen,…”
Bekapcsoltam a forszázst és hetyke, büszke nóziját a habosan kéklő ég
fénylő bársonyába fúrta.
Hátrahajtottam szárnyait és a kis fruskából
vadóc amazonná vált.
Önfeledten fürdött mélységes birodalmában.
Engedelmes volt, de éreztette a zabolátlan erőt.
Szilaj teste felszaggatta a tajtékos
felhőtetőt és könnyedén szabdalta darabokra a teret.
Varázslatos tánc volt, szabályozott kavalkád,
ahol a partnerek érzik egymás rezdülését.
Szótlan fabula ez, néma zene, csak a zsigerek
és gép lüktetett egyszerre.
Hazafelé szinte magától ment, hiszen tudta jól
az utat, s a leszállás finom, kecsesen szigorú.
Begurultam a zónába és leállítottam a hajtóművet.
Most végigvártam, amíg a turbinafokozat
teljesen leáll.
Katt-katt-katt, hallgattam a lapátkák csendesen
halkuló csilingelését.
Azután csend lett, hosszú csend, s nem tudom
meddig tartott.
Csak ültem kinyitott kabintetővel, s a
műszakiak tapintatosan nem zavarták meg elrévedésem.
Erőt vettem magamon és kikapcsoltam az
akkumulátort.
A parázslón vörös fények csendesen kihunytak,
mint ahogyan lecsukja szemét a hűtlenségünket feloldozó,
megértő Kedves. Felálltam a katapultülésből, s
miközben lemásztam,
a 11-es oldalszámot gyengéden végigsimogatta
árnyékom.
Pár lépést eltávolodtam, de éreztem, hogy
vissza kell fordulnom.
Ott állt élettelen elhagyatva és én akkor
tudtam, hogy valamit benne hagytam.
Valamit, ami nem tárgy és fizikailag nem
jellemezhető.
Most is ott lapul darabja az elhagyott, kihűlt
hevederek rejtekén.